Bűnbarlang
2011 július 5. | Szerző: kisciccc
Hát nagyjából mindenki, aki hasonló helyen dolgozik és nem olyan naiva, mint én. És én még azt hittem, hogy nem vagyok naiva.
Két napja szép ruhákban járok és megnőtt az önbizalmam is, mert arra
jutottam, hogy ha a hét egyik felében munkaköri kötelességem trampliként
kinézni, a másik felében talán dominánsan érvényre kéne juttatnom
jobbik- szebbik felem. Hát tipegek élvezettel instabil sarkakon, füstös a
szempillám, ívelt a szemöldököm és libben a szoknya. Veszettül élvezem
különben. És meg is lett a zavarba ejtő következménye. Ajánlatokat
kapok. Nem egyet, többet.
Nem tervezem a kedves férjem semmilyen
mértékű leváltását, de azért nyilván vannak férfiak, akik megdobogtatják
a szívemet. Az egyik most ment ki. Képzeld el Javier Bardem, Richard
Gere és valami baltaszaggattaarcú kelta hős döbbenetesen szexi
kotyvalékát. Ehhez tegyél csokibársony hangot és traráááám, kész is van
Viktor, az irodai félisten. Aztán itt van még Gábor, az egyetemi tanár,
aki kereseti kiegészítésként nálunk szakért. Deresedő halántékán
megülnek a ráncok, hangjában bujkál valami keserédes valóság. A szemében
pedig csábítóan csillog némi távoli fény… László a doktorhauzsággal,
Tamás a szemüveg- adta pluszintelligenciával hódít. Jobban mondva
hódíthatná meg egy percre a szívemet, de mást nem…
Ha most ezt a kedves férjem olvassa,
otthon vulkánkitörés mértékű dührohamra számíthatok. Ilyen a férfiúi
elme. Zavartalanul mustrálja idegen nők idomait, alázva ezzel az
asszonyt, a Kiválasztottat, no és persze legfőképpen önmagát. Egy
vicces? történet: a nászutunkon a férjem annyira belefelejtkezett egy
másik nő dekoltázsába, hogy kiesett a szájából a kaja. Nem túlzok,
tényleg! És észre sem vette. Meg azt sem, hogy én igen… és fogalma sem
volt, hogy mégis mi bajom van vele. Meg mi baja van vele az idegen
nőnek, aki szintén látta az ‘alig észrevehető’ gesztust.
No mármost. Van itt nálunk egy kisfejes.
Aki nem szép és nem vonzó. Illetve nyilván van, akinek igen, hiszen
valaki hozzáment és lett egy gyönyörű lányuk. Barátomiwiw megmutatta a
kislányt, aki gyönyörű, tisztára egy mini AngelinaJolie, türkizkék
szemekkel és olyan szájjal, amire tíz év múlva azt mondják majd,
csókolni való. Az asszony átlagos, negyvenes nő. És erre a férj ma
reggel flörtölni kezd velem. Nem az első eset, nyilván nem is az utolsó.
Sikamlós humorra általában kapható vagyok- nem obszcén, sikamlós!-, a
flörtöt imádom és nagyon szigorúan tisztelem a határait. Mondja nekem a
férfi, hogy tegnap, amikor szép estét kívántam neki hazafelé menet –
mint mindenki másnak, aki nálam csekkol ki-, meg akarta kérdezni, hogy
vele megyek-e és széppé teszem-e neki. Mert elcsábítana. Mondtam neki,
hogy eperrel csábítható vagyok. És csak ezután esett le, hogy ez nem
ártatlan flört…gyengédnek szánt suta érintések, a feleség elutazásának
említése, a magányos éjjelen hideg ágy…teljesen zavarba jöttem. Itt
van egy alfahím- nem megjelenését, pozícióját tekintve-, a főnök-
ezerből az egyik- és engem akar. Hízeleghetne is, de inkább rémiszt.
Fogalmam sem volt, mit tegyek. Egyértelműen elutasítani nem akartam- a
kurvaanyád jutott egyedül eszembe-, hiszen csak egy ujjpercébe kerül a
munkahelyem, de behódolni sem, mert tudtam, hogy nem akarok semmit.
Semmi többet, ami a házasságomon kívül van…A takarítónők lopakodó
üzemmódban sasoltak, hátha csurran-cseppen valami info, amit el lehet
cserélni más titkokra.
Végül letelt a számomra kínos öt perc, elfeledtem a két érintést és úgy
döntöttem, tán jó volna szimpla- bár furcsa- bókként tekinteni a
történtekre. Ezzel el is voltam egy darabig- bár rettenetesen
felzaklatott a saját hülyeségem, meg a férfiak dőresége-, mígnem néhány
perce megjelent itt a hím, hogy elkérje a számom. Nem volt mit tenni,
meg kellett mondani kerek-perec, hogy nem. Amiről nem vagyok biztos,
hogy elhitte. És főleg nem, hogy ha elhitte, el is fogadja. És különben
is, nekem kell ez az állás. Vagy jobban bíznom kéne a férfiakban…?
Hát nem tudom. Kéne egy dupla martini gyömbérrel, hogy fusson jobban ez a nap…
A gyerök
2011 július 4. | Szerző: kisciccc
Végre- most még csak időlegesen, de remélem, örökre- visszataláltam a gyermekekhez. Pillanatok alatt szállt el mázsányi feszültség. Minden sokkal könnyebb, egyértelműbb, előremutatóbb lett. Már nem félek és már nem hiszem, hogy bőrhuzat- telefonok- távirányító, ennyi vagyok csak. Korábban is hinni akartam, hogy magam vagyok magam, de a környezetem- elsősorban az anyám- újra meg újra ellenvetésekkel jött szembe velem. És most itt van. Kipirult arcok, fürgén járó lábak, ricsaj és boldogság.
Többé senkinek nem hiszem el, hogy nem vagyok ehhez elég jó. Mert igenis elég jó vagyok. Egy hétnyi munka, harmincöt megváltozott élet. Belegabalyodtam sorsuk fonalába, s talán egyikükét sem akasztottam össze. De volt, akién kibogoztam egy csomót. Hát nem csodálatos, amikor egy gyermek könnye boldog felszabadultságában talál utat magának? Amikor a ‘rossz’ gyerekből kibújik a kis angyal?
Nem szabad bélyegzőt használnunk, döntenünk a sorsuk felől, s bőrükbe égetni a stigmát. Nekünk, akik rosszabbak vagyunk.
A misefai papnak fapipája van?
2011 július 4. | Szerző: kisciccc
Nem ez volt az első eset, hogy aukciós
oldalról utaztunk nyaralásra. Volt ugyan korábban egy a kellemetlennél
lényegesen borzalmasabb tapasztalatunk Pécsett, de volt két boldogságos
így bizakodva indultunk utunkra.
Hogy mi szól Zala mellett? Gyönyörű a táj. Az idill idillibb nem is
lehetne. Ezerszínű zöld, százszámra kékek és birkák is adódnak, ha az
ember jól kinyitja a szemét. Képeslaptáj, kedves emberekkel. Aztán ott
van még a közelre pottyant Hévíz és annak különleges étkei. Ha arra
jársz, javaslom a szőlőhegyet, azon is a legjobb pincét. (Sajnos nem
emlékszem a nevére, de menetirány szerint bal oldalon, középtájt
találod, nagyon autentikus parasztháznak néz ki és rengetegen vannak.
Innen tudhatod, jó helyen jársz. Mi végigettük a tájékot és messze
földön híres lenne, ha nem a hévízi láthatatlanban bújna meg. A
Haranglábat pedig messzire kerüld el, ha az étlapot nem üres formaságnak
tartod, s ha jobb szereted a szakácsot a konyhában, mint a tányérodban
látni…)
No és Misefa. Aprócska falu, mosolygós
népek és bolthiány. De! A Misefa kastélyszálló ígért wellnesst,
pihenést, négyfogásos vacsorát, kacsalábon forgást. A tulaj a
telefonban- s később személyesen is- édesebb volt, mint a legdrágább
tokaji aszú. Nem, sajnos ez nem bók. Minket az őrületbe kergetett a
negédességével, bár kétségkívül el kell ismerni, hogy voltak, akinek a
szexuális izgalom, nem pedig a jeges borzongás futkozott a hátán ettől a
stílustól. (Ötven fölött biztos én is rajongva epedek majd az ilyen
szállodai vezérekért.)
A pincérfiú külön hálálkodást érdemel, mert keresetlen egyszerűségével
és az ódon falakból önkéntelenül kiugró személyiségével színt és
tartalmat vitt az egyébként avíttas és igénytelen környezetbe.
A nászutas lakosztály- istenem, milyen
sokat ígérően és elegánsan hangzik!- alulmúlta a szó mindenkori
jelentését, de még a mérsékelten derűlátó várakozásokat is. Kezdhetném a
történetet azzal, hogy a hotel ’95-ös felújítása óta még csak
állagmegóvás sem történt, nemhogy bármiféle felújítás. Folytathatnám
azzal, hogy a wc-csésze, mely négyszög alakú volt és mályva színű,
fehér, tesco-s, standard formájú ülőkét kapott. Nem beszélve a
tapétaleválás elrejtését célzó paravánokkal, melyeknek szétszórtságát
először a szem szokta meg, s csak utána kereste az okot az értelem.
Jóideig hiába, aztán benéztünk mögéjük és nem volt több kérdés.
Beszélhetnénk arról, hogy három nap alatt egyszer sem találtunk a
takarításra utaló nyomokat. Azt se feledjük, hogy a tulajdonos barátai-
egyébként a közélet nagy nevei- egy egész napot töltöttek szobánk alatt
randalírozással és verbális környezetszennyezéssel. Voltak, akiket
velőig izgalomba hozott a sztárélet és színházi elit szereplőit
felvonultató pocskondiázás. Talán én is közöttük lettem volna, ha
számolatlan lófaszok nem épp a mi ablakunk alatt robbannak az éterbe.
A teraszon lévő asztalok terítőin cigaretta ejtette sebek, az étkező
félhomályában redőzött asztalok. Első este felfedeztük ugyanis, hogy az
egyik asztalon kifordulva, fennakadva van a terítő. Nos, három nappal
később a helyzet változatlan…
Ugyanezen vacsora alatt rozét kértem a vacsorához. Mire a pincér:
Szerintem nincs, de talán a főzésből maradt meg. Majd kiszámlázták a két
deci főzésből maradt bort négyszáz forintért! Ha a Csipkerózsikának is
ez volt a jussa, örülök, hogy kimaradtam a hercegnőségből.
Talán csak halomnyi dühnek hangzik, mindez, de higgyétek el, a düh az
elmúlt hetekben elszállt belőlem. Felháborító ugyan, hogy képesek voltak
vacsorának nevezni a nagyáruházban kilónként kilencszáz forintért
kapható lecsókolbászt attól,. hogy fatálon tocsogott a zsírban. Hogy a
szakácsot senki nem tájékoztatta arról, hogy a magyaros konyhát nem a
só, a bors és a paprika mértéktelen és következetlen használata
jellemzi. Hogy a kerti medencét átúszva még én sem fáradtam volna el,
pedig egyetlen teljesítményem az életmentő kutyaúszásban merül ki.
(Persze, esélyt sem adtak rá, hogy vízbe fúljak. Olyan mocskos volt a
víz, hogy eszembe nem jutott volna belemerészkedni. De mivel a három nap
alatt egyetlen fürdőzőt sem láttam, gyanítom, másoknak sem.)
A sportlehetőségek pingpongban nyertek teret maguknak, ami bár nem
világrengető, de felettébb szórakoztató megoldás. Kivéve, ha a fölfelé
nézve számtalan pókhálóra zuhan a tekintet és az asztal olyan poros,
hogy – nem hazudok- fekete lesz a tenyér hozzáérve! És ha láttál már
ezeréves matracot, melynek élete gyerekek növekedésének volt szemtanúja,
s kísérője, pontosan tudod, hogyan nézett ki a kerti hinta huzata.
A Misefai kastélyszálló ár-érték aránya,
azon a hétvégén, amikor mi ott jártunk, erősen a nulla felé közelített.
És hogy mégis, mi volt benne a jó? A közös dühöngés és pénzünk
bátortalan siratása közelebb hozott minket egymáshoz. A csalódás menni
űzött minket és sok csodát láttunk. Szóval, bár nem ajánljuk, azért volt
előnye.
Amikor csak jó…
2011 július 4. | Szerző: kisciccc
Voltál már úgy, hogy eltolt magától a teste, hogy az illata nem kedves már? Hogy csak a létezése dühít, az életedbe pottyant folt, a tehetetlenséged dühe? Hogy legszívesebben szanaszét szórtál volna mindent, szakadt fehérneműbe és lyukas zokniba rejtve minden dühödet?
Talán nem ismered ezt a boldogtalan, végeláthatatlan kilátástalanságot. Talán mindig szereted az embert, akit melléd rendeltek… talán te sosem érzed, hogy lakat alá rejtetted lelked kincseit. S ha nem érzed, a boldog tudatlanokhoz tartozol, kiknek a szerelem könny- és csíramentes vattacukor, ragadós és elomlós, színei köszönőviszonyban sincsenek a valósággal. (Vagy vannak, de ne térjünk el lényegesen a tárgytól)
Amikor úgy ébredsz, hogy már megint egy nap, amelyiken le kell mondanod valamiről, már nem veszed észre, hogy talán egy kaput tényleg ő zárt be, de a többit te magad. Amikor észreveszed, hogy újabb hét telt el szeretetlenül, nem gondolsz rá, hogy a boldogtalan hiány nem távolság kérdése és nem csak neked fáj. Amikor a szeretkezéseitek lihegése távolba hangzó sűrű homály csak, eszedbe sem jut, hogy ágyéka duzzadó folyó, s talán másnál keresheti meg forrását. Csak élsz és szenvedsz.
És nem veszitek észre, hogy lassan már csak az életetek tartozik össze, de utatok és szívetek nem. Szólhatnál… és szólhatna ő is. Talán szóltál is. Talán nem is egyszer. Talán tisztábban már nem is tudod mondani, mert szókincsed tehetetlen toporzékolása sem készteti változásra. Dühös vagy. És csalódott. És már nem bízol semmiben. Kiapadnak az ajkaid és nincsenek többé szavak. Szilánkosra tört mennyország csak az élet, a réseken át szűrődik ki minduntalan a valóság. Eltört. Eltörött. Eltörtél.
És hidd el, nincs vége, ha még nem akarod. Mert mindenhonnan van visszaút. Nem lesz sárga kövekkel kirakva. Szirteket kell megmásznod. Meredélyekkel szembenézned. Csukott szemmel zuhanni a semmibe. És csak akkor meg, ha veled indul ő is.
Ő időben megérkezik. Te nem rovod fel a késést. Szőrtelenítesz, bármilyen fáradt vagy is. Ő észreveszi a változásaid. Kényszerítitek egymást a beszédre. Felfénylik a remény. És bármennyire fáj is, hinned kell. Hogy érted és érte, értetek… érdemes.
technikai kérdés
2011 június 22. | Szerző: kisciccc
Blogot írok. (No jó, egy ideje nem) És blogot olvasok. Olvasnék. Szinte minden áldott nap. Mert nagyon szeretem az Isztambuli meséket és az elvonulós blogot is. És nem bírok rájönni, hogy az üzenetekhez kiadott engedélyező számot számmal vagy betűvel kellene beírni, mert általában lefagy a gép, eltűnik az info, ilyenek.
Aki tud érdemi választ adni, tegye meg! Mielőbb!
vélemény
2011 június 6. | Szerző: kisciccc
(Ha fanatikus X-faktor rajongó vagy, talán itt, most, HAGYD ABBA)
A hétvégén alkalmam nyílt rá, hogy X- faktoros arcokra ropjam a csillagkék ég alatt. Nem mondom, hogy ettől elaléltam, de a jegy ingyen volt, plusz el kell ismernem, hogy néztem és szerettem a műsort, némelyik versenyzővel komolyan szimpatizáltam. Teljes megdöbbenésemre a koncert időben kezdődött, méghozzá Király L. Norbi fellépésével. Mit mondjak? Csapzott kisegérarcával és tipikus anyámvette trikójában nagyon kis nyominak látszott, hangja pedig továbbra sincs. (Lehet fújolni, mert tény, hogy bizonyos dalokhoz fekszik ez a rekedtes kornyika és azokkal igenis lehetne utcagyőztes egy karaoke- bárban, de ennyi. Tényleg csak ennyi) VISZONT eszméletlenül nagy bulit tudott csinálni. Villódzott a személyisége, jól reagált a közönségre, poénosak voltak a poénja és spontának, nem pedig görcsbe merevedett jópofaságok. Szép halál volt Fluor mizuja, lányok dobták- volna – be bugyogóikat…- ha nem jött volna rögtön Vastaaaaaaag Csabaaaa.
Már önmagában az is vicces volt, hogy ez lett a No1. azon rendezvények listájában, amin megjelent a környék összes lánya- asszonya, felvonult az óvodai és az iskolai szülői munkaközösség, teljes létszámmal képviseltette magát a coop dolgozói gárdája és megjelentek a Pestre szakadt hazánk fiai-lányai is. Az arcokon nyál és veríték, Csaba zakóban-feszülős pólóban megjelenik, torkokba ragadt sikolyok szakadnak fel, állak koppannak a porban, őrjöngenek összeborulva anyák és leányaik. Mindeközben a férfinép és néhány jóérzésű nőnemű az előre bekészített hányózacskót tölti meg tartalommal. És ezen Vastaaaag Taamáááás sem segít, pedig megjelenése, hangja és személyisége milliószor kellemesebb. Ő valóban tehetségnek tűnik a kis helyi hakni során is, szép hangja és kamaszos lazasága legalábbis bájos, még ha nem is akarok rögtön tangában riszálni neki. (Pásztázva a közönség arcát, ezt azért kortól és nemtől független mindkét fivér esetében többen is szívesen megtennék.) A Vastag- menedzsmentnek pedig néhány jó tanács: értem én, hogy a műsorban egyes szófordulatok és mozdulatok- különösen igaz ez az ölelésekre- jól bejöttek és még hajlandó vagyok azt is elhinni, hogy őszinték voltak, de könyörgök, valóban szükség van rá, hogy Csabaaaaaaa és Tamáááás minden alkalommal kezet fogjanak és ölelkezzenek, amikor találkoznak, duetteznek vagy elbúcsúznak?! Nemkülönben érdemes volna azt a bizonyára merőben újszerű gondolatot elültetni saját fejetekben, hogy a zenetörténet- legyen mégoly plebszi is, mint a pop- rendelkezik néhány nem lassú alkotással is. És ha egy elalélós koncertre a férfinép elsősorban a női igenekért vonszolja is el munkától megfáradt tagjait, azért az mégsem járja, hogy egytől- egyig mind (egyéni ízléssel megáldott nőtársaik vágyakozó tekintetétől kísérve) a redbull race-k videót nézzék. Mert- persze lehet, hogy tévedek- egy jó koncert, akármilyen nyálgép is az előadó-, őket is bevonná. (Meg engem is)
Viszont, az jutott eszembe, hogy a gyógyszerbizniszbe kellene valahogy beemelni ezeket a pophullócsillagokat. Ha pl. Vastag Csaba pl. alkalmazható lenne hüvelyszárazság ellen, az öccse pedig tinilányok számára fejlesztett síkosítóként funkcionálhatna.
A SummerSisters-nek pedig könyörgöm, adjon már valaki az énektanár- sminkes-fodrász szentháromság mellé valaki egy beszédtanárt és némi spirituszt! Mert értem én, hogy ‘Nagyon sok szeretettel köszöntelek titeket és örülök, hogy ilyen sokan itt vagytok’, DE öt átkötésből négyet ezzel megoldani, pláne amikor kb 500-an állunk az esőgyanús ég alatt, nem túlzás egy kicsit?
Jöttünk, láttunk, de vissza azért nem mennénk…
Munka, hej!
2011 június 2. | Szerző: kisciccc
Ha az életem olyan volna, amilyennek kamaszkorom lányszobájában megálmodtam, minden reggel müzlit ennék mézzel, joghurttal és eperrel. Kávét és igazi narancsdzsúzt innék hozzá és átolvasnám a napi sajtót. (Ez egyébként reggel nyolc és tíz között történne.) Tíztől a cikkeimen dolgoznék. Pikírtak lennének, provokatívak, szextől duzzadóak és nagyon nőiesek, megmondós stílusban. Írnám a könyvemet és nem dobnám ki újra meg újra, valahányszor elérem a 33. oldalt. Hetente kétszer hátrányos helyzetű gyerekekkel játszanék drámát és megtanulnék korongozni. Hétvégente kézművesvásárokba járnánk és megpróbálnánk eladni a sok portékát. (Sikerrel, persze) Időnként meghívnánk a barátainkat egy- egy estebédre, beszélgetős borozásra.
No mármost, a valóság korántsem ilyen bájos és kényelmes. Az lehet az oka, hogy még nem fedeztek fel, mint égbekiáltóan nagy tehetséget. (Nem tudom, de lehet, hogy ennek az az oka, hogy nem vagyok égbekiáltóan nagy tehetség?!)
Ennek okán aztán a munka továbbra is a nemszeretem tevékenységek táborát gyarapítja. (Póóóktámadáááás. Most is munkában vagyok és megtámadott egy pók. Szabályszerű agresszív bevetéssel) És nem azért, mert lusta vagyok, vagy az a bizonyos pejoratív értelemben használt művészlelkület hatalmasodott el rajtam oly nagyon.
A hely, ahol dolgozom, idegen. Az emberek, akik körülvesznek, rendre belelépnek az általam legmocskosabbnak tartott pocsolyákba, széthurcolják a kis életemben, én meg minden alkalommal hurcolhatom körbe a felmosóvödröt, – rongyot, hogy feltakaríthassam a trutyit. És hogy mik ezek? Az emberi butaság és a rosszindulat.
Képzeljétek el például, hogy milyen furcsa hierarchikus rend uralkodik minálunk.
Adva vagyok én- recepciós- és adva vannak a többiek, a dolgozók- call centerestől az ügyvédbojtárig. Valahányszor bejön valaki az ajtón, köszönök. Egyrészt ezért vagyok ideültetve, másrészt meg nem vagyok bunkó. Többnyire nem/alig hallhatóan köszönnek. DE! Ha én- recepciós- állok a folyosón az ‘alsóbb kasztbeliekkel’ – takarítónők-, akkor nekem köszönnek és a takarítónőknek nem. Se előre, se vissza. Nóóóórmális? Mintha nem mind az emberi fajhoz tartoznánk.
De ha már a takarítónőknél tartunk, nem semmi egy bagázs. Ha gondjuk van, nem hozzám jönnek, hanem a főnökömhöz. Így aztán minden oldalról kapom a hideget- meleget. Turkálnak a szemétben, kiveszik az értékesebb cuccokat és úgy szidják egymást, mint ha muszáj volna.
És a legszebb az egészben: a legkisebb döntéseket sem hozhatom meg egyedül. A múltkor azért kaptam nyilvános leb*szást, mert megengedtem az állásinterjúra érkezőknek, hogy rágyújtsanak az állásinterjú előtt 25 perccel a dohányzásra kijelölt helyen. Értitek?! Mert megengedtem nekik, hogy 25 percig azt csinálják, amihez kedvük van, egy arra kijelölt helyen!
Lehet, hogy én vagyok a zombi. Tényleg, nem vitatom. De ez a kiskosztümös pofavillogtatás rohadtul nem nekem való. Vissza akarok menni tanítani…! Vagy egy szőlőhegyre, remetének.
Emberek!
2011 június 2. | Szerző: kisciccc
Csókvírus said: Ferenc körút!
És igaz, ami igaz…(ezt aposztrofáltam én Üllői útként. Köszönöm a javítást, fogalmam sem volt, hogy hívják)
körút
2011 június 1. | Szerző: kisciccc
tabula rasa.
2011 július 19. | Szerző: kisciccc
csak szavak zsongása, káosz és fájdalom… most csak ennyi van.
Oldal ajánlása emailben
X